A Transfer egy 2010-ben készült német alkotás. Damir Lukacevic filmjéről van szó, ami egyszerre izgalmas, romantikus és elgondolkodtató.

A történet kezdete a Freejack-et juttatta eszembe, de később teljesen másfelé viszi tovább a mások testébe áttranszferálható személyiség ötletét.
Itt ugyanis egy titokzatos vállalat, a Menzana Corporation elhozza a lehetőséget a jómódú idős németeknek, hogy életük vége felé testet válthassanak, és gyönyörű, fiatal afrikai férfiakban és nőkben élhessenek tovább. Az utóbbiak a családjukat támogatják a pénzből, és éjszakánként négy egész órán át ismét a saját testük uraivá válhatnak.
A főszereplő két pár közül az egyik, Anna és Hermann, kezdetben visszariad ettől a megoldástól. Anna azonban halálos beteg, és a férje végül ráveszi, hogy vágjanak bele. A két fiatal afrikaiból, akiket kiválasztottak, hamarosan szintén egy pár válik. Kezdetben Apolain és Sarah is belenyugszik a sorsába, de az első terhesség lassacskán megváltoztatja a helyzetet, hiszen mindkét pár magának akarja a gyermeket. Anna ráadásul szenvedni kezd a bűntudattól, amiért tönkretették a fiatalok életét. A Transfer egy kitűnően megírt alkotás, és a színészek is jó munkát végeztek.

A forgatókönyv Gabi Blauert és Damir Lukacevic munkája, akik Elia Barceló egy novelláját dolgozták át a képernyőre.
A Wikipédia szerint nyolc díjat is elnyertek a filmmel. Többek között Los Angeles-ben a Shriekfest-en megkapták a legjobb sci-fi filmnek járó díjat, emellett Tel Aviv-ban is elnyertek vele egyet.

A Transfer nem az a film, ami az akciófilmekre vágyó nézőt szólítja meg, de a remek, elgondolkodtató sci-fiket kedvelőknek kifejezetten ajánlott.

Linkek:
IMDB, trailer (angol felirattal)

Munkával, szórakozással, élményszerzéssel teli év van mögöttem. 

Csak néhányat sorolok föl a történtek közül:
- Újabb verseim jelentek meg angolul.
- Bevállaltam egy felolvasást egy kocsmában egy költőversenyen.
- Írtam egy urban fantasy novellát.
- Tanultam valamennyit a forgatókönyvírásról.
- Fölléptem stand up-osként egy jótékonysági esten.
- Szereztem új barátokat is, meg sok új ismeretséget.
- Lett egy csomó ötletem arra nézve, hogy mi mindent szeretnék még megírni. (Ez a lista egyébként
folyamatosan bővül.)

Ez persze csak egy kis része mindannak, ami az idén történt. Mindent összevetve, ez egy jó év volt.

Az Extraterrestrial (Extraterrestre, 2011) egy kifejezetten érdekes, fura és vicces jelenetekkel teli spanyol sci-fi. Nacho Vigalondo filmjéről van szó, akinek a nálunk is méltán népszerű Időbűnök c. munkája tette ismertté a nevét.

A két főszereplő, az egy éjszakás kaland után fölébredő Julio és Julia, rájön, hogy miközben ők aludtak, megérkeztek a földre az idegenek, a környéken előket pedig már evakuálták. Julió szívesen maradna még a lánnyal, így neki kapóra jön ez a helyzet. Nemsokára azonban beállít hozzájuk a szomszédban lakó, kissé idegbeteg férfi, aki azért nem ment el a többiekkel, mert azt remélte, kettesben maradhat Juliával. Ezután meg a lány élettársa érkezik haza. Mivel az előző este történteket a párocska titokban szeretné tartani, egyre több és több hazugságra kerül sor, és ez meglepő helyzetek egész sorát idézi elő.

Az idegenek támadása helyett tulajdonképpen csak erről a néhány emberről szól a film, akik igyekeznek megbirkózni a film történéseivel, és egyre idétlenebb szituációkba keverednek. A színészeket is jól válogatták össze. A szokatlanul induló romantikus történet hőseit Michelle Jenner (Julia) és Julián Villagrán (Julio) alakítja.

Aki nem feltétlenül igényli a sci-fi akciófilmek látványvilágát, és egy igazán eredeti és vicces filmnek is szívesen adna esélyt, az bátran tegyen vele egy próbát.

Linkek: Imdb, Wiki.

Trailer:

A hazai SF írók között kivételes helyzetben vagyok. Mivel én először külföldön kezdtem el publikálni, először azt ismertem meg, hogy angol nyelvterületen hogyan működik az irodalmi élet, és milyen a szerzők, a  szerkesztők és a kiadók közötti kapcsolat.
Akkoriban még nem ismertem a hazai írók közül senkit, így amikor elkezdtem résztvenni az itthoni SF életben, nekem sokk volt az, amikor láttam, hogy mennyire bunkó módon kezelik egymást errefelé az emberek.
Arrafelé ugyanis sokkal inkább partneri viszony van a szerzők és a szerkesztők között, nem pedig egy ennyire erős tekintélyelvű, alá-fölé rendeltségi viszony.

Egy igen jelentős különbség, hogy a kiadók, magazinok honlapján mindig szerepel, hogy vesznek-e most írásokat, és ha igen, mekkora terjedelemben, milyen témában és formátumban stb. Kiírják azt is, hogy hová lehet ezeket a műveket küldeni, ki fogja elbírálni őket, és mennyi időn belül számíthatunk a válaszra. Az utóbbit többnyire be is tartják, de ha mégis van egy kis késés, akkor elnézést kérnek. Az is szerepel a honlapjukon, hogy ha elfogadják az adott írást, mennyit fizetnek érte, és hogy várhatóan mikor. Meg hogy milyen jogokat kérnek.
Nem árulnak zsákbamacskát, mert nem szokás. A szerkesztők, kiadók ügyelnek a jó hírnevükre, és természetesen válaszolnak is a levelekre, normálisan, kedvesen, mint ahogyan egyik ember beszél a másikkal.

Az én számomra ostoba és megdöbbentő volt az a rendszer, ahol a megjelenéshez szükséges lehet akár 5-7 évig is barátkozni valakivel, pl. szórakoztató társaságot nyújtani a számára, sokat dicsérni a zsenialitását, és rendszeresen ingyen elvégzett munkákkal kell próbálni lekötelezni az illetőt (cikkírás, rendezvényszervezés, stb.). Ráadásul mindezt sokszor csak azért teszik a szerzők, hogy előbb utóbb ígéretet kapjanak arra, hogy valaki fontos majd valamikor elolvassa egy írásukat. Feltűnt az is, hogy ha már ennél is közelebb jutottak a megjelenésekhez, sokan bármibe belemennek azért, hogy leírva láthassák a nevüket valahol. Vagyis nem foglalkoznak azzal, hogy van-e honorárium, vagy milyen jogokra tart igényt  a másik fél, meg hogy korrektül viselkedik-e velük. A magyar írók közül sokan ezt a rendszert tartják normálisnak, és éveket áldoznak ilyen marhaságokra az életükből, akár bármiféle hasznon nélkül is, pusztán a vágyott írói státusz eléréséért.
Természetesen rosszul esik mindenkinek, amikor azt mondom, hogy nem kötelező baleknak lenni és csak akkor van esélyük arra, hogy sikeres emberek legyenek, ha elkezdenek kiállni magukért. Elég sok bennem az empátia ahhoz, hogy az emberek szívesen panaszkodjanak nekem. Amikor csak egy jó adag együttérzést meg sajnálatot szeretnének valakitől, általában nem azt várják, hogy felhívom rá a figyelmüket hogy mindenki felelős a saját sorsáért. (Mostanában ezt szoktam mondani.)

Általában nincs időm elmenni az SF rendezvényekre, az írós bulikra meg a sörözésekre, de ha mégis elmegyek valahová, többnyire fárasztanak a szokásos témák. Kínosnak érzem a hazai írók ‘betegségeit’, a végletes nagyarcúskodást és a túlzott megalázkodást legtöbbször nézni is rossz.
Kivételes helyzetben vagyok abból a szempontból is, hogy azon kevesek közé tartozom, akik mernek mindenkivel egyenrangú emberként kommunikálni az SF életben, és ezért általában tisztelettel és barátságosan is kezelnek mindenütt.
Többnyire nem beszélek ezekről a tapasztalatokról, mert tartok tőle, hogy rosszul esne a többieknek az, hogy nekem ilyesmik sikerülnek, de úgy gondolom, a tanulságok miatt talán érdemes volt ezt leírni.

Douglas Adams második legsikeresebb könyvsorozata valószínűleg nem szorul bemutatásra, bár kissé talán nehéz elképzelni hogyan is nézhetnek ki Dirk Gently, a holisztikus magánnyomozó kalandjai a tévés változatban. Eleinte nem igazán tudtam, mit várhatok tőle, de a sorozat kifejezetten szerethetőre sikeredett.

Az eredmény azért lett kitűnő, mert nem a könyveket próbáltak filmre adaptálni, hanem csak a főszereplő köré kerítettek egy igazi detektíves sorozatot, angol humorral fűszerezve. A Dirk Gently meglehetősen kilóg a tipikus mai tévésorozatok közül. Semmi törvényszéki orvosszakértői hókuszpókusz, mindössze egy álmodozó lúzernek látszó zseniális nyomozó, aki a másokénál sokkal nyitottabb gondolkodásmódjával és igen sajátos módszereivel végül mindig kideríti az igazságot. Ő az, aki biztosan rájön hogy mi történhetett, akármilyen valószínűtlen eseménysorról legyen is szó.
Stephen Mangan remek Dirk Gently lett, de minden nagy nyomozónak szüksége van egy segédre, ez esetben ez Dirk legjobb és ugyanakkor egyetlen igazi barátja, MacDuff (a BAFTA-díjas Darren Boyd), akinek a barátnője, Susan (Helen Baxendale) szintén fontos szerepet játszik a történetekben.

A nagy sikerű pilot epizódot követően három rész ment még le a sorozatból a BBC 4-en, mielőtt kiderült hogy ezentúl kevesebb saját gyártású sorozatra lesz pénzük, és a Dirk Gently is a leállított produkciók közé került.

Aki szereti a krimit és az angol humort, és az eddigiek alapján úgy érzi, hogy szívesen eltöltene Dirk Gently-vel néhány órát, bátran tegyen egy próbát a sorozattal.

Linkek:
Hivatalos oldal, Wiki.

Trailer:

A Könyvfesztiválon szereztem be, a Scolar Kiadó standjánál, ezt a kis novellagyűjteményt kortárs norvég szerzők műveiből. Már a fülszöveg is elárulja, hogy nem anyagi gondok nyomasztják az írások főszereplőit, hanem elsősorban pszichologizáló művekről van szó, és némi fekete humor is akad bennük itt-ott.
Frode Grytten Kutyasétáltatás című írásának a főhőse például irigyli a család kutyájától azt a figyelmet amit az állat a feleségétől kap, és ezért megpróbál megszabadulni a kutyától, bár valahogy hiába próbálja.
Sigmund Jensen Purgatórium című írása az egyik legjobb a kötetben. Ebben rákos betegek összefognak hogy megöljék egy társukat akivel egy szobában vannak, mivel az a saját kényelme érdekében igyekszik mindenkit rávenni, hogy adják föl a küzdelmet idő előtt. Először idegenkednek az emberölés gondolatától, majd egyre reálisabbnak tűnik a dolog, mindehhez pedig az a fölismerés társul, hogy nem is kell annyira félniük a lebukástól, hiszen nem túl sok mindent tudnának még velük csinálni.
A kötetben lévő történetekben családtagok találkoznak hosszú idő után, az emberek neheztelnek egymásra és gyakran azzal okozzák a saját problémáikat hogy nem képesek őszintén kommunikálni egymással.
Ilyen Jan Kjaerstad Kedd, pünkösd után c. története is,  ami egy egymástól elidegenedett házaspár, a lelkész és a felesége elfojtásokkal teli hétköznapjairól szól. Több szereplő szemén keresztül is láthatjuk benne ugyanazokat az eseményeket, a sérelmek pedig csak egyre gyűlnek, mert mindenki elvárásoknak akar megfelelni, és fél azt kimondani amit igazából gondol.  A címadó novella, Kjell Askildsen írása egy megkeseredett, embergyűlölő öregember története, akit a csúnyasága miatt mindenki elkerül, és akinek már csak a más baja okoz örömet.
Az első írás a kötetben egy regényrészlet, amelyben egy irodalom professzor az éppen divatos, sznobok dicsérte irodalom és a valóban jó írások közötti különbségről elmélkedik, és emellett vágyakozni kezd az egyik diákja után (Hanne Orstavik: 43. hét).

Három hónap elteltével az írások felére még emlékszem a könyvből. A többi novella eszerint számomra az olvasható közepes kategóriába esett, de ez is már mindenképpen jó aránynak számít. A Johannes szívderítő temetése a lelkizős írásokat kedvelőknek ajánlott.

Csütörtökön volt a szereplésem, egy jó kis kocsmai közegben olvashattam föl, irodalom szerető közönség előtt, ugyanis indultam a Write Like Bukowski versenyen. (Előtte olvastam némi Bukowski-t és aztán írtam rá egy verset.)
A részvétel volt a lényeg, meg a megmérettetés. Marhára izgultam, de nagyon jó élmény volt. Egyedül mentem oda, senki ismerősnek nem szóltam, de így legalább nem a barátaim dícsértek meg utána, hanem teljesen ismeretlenek. Szuper volt, hogy valami ilyet is csinálhattam. Nagyon jó volt a közönség is.

Még valamikor május elején, az Edutus házban láttam a Figurák Színjátszó Társulat  két rövid előadását.

Az első előadás, a Bizonyíték egy Asimov novella feldolgozása. Ebben a történetben egy politikus azzal vádolja meg a legfőbb riválisát, hogy a másik csak egy rendkívül precízen elkészített robot. Ezután azzal a gondolattal játszadozhatunk tovább, hogy hogyan reagálhatna egy ilyen vádra az ellenfél, az ügyben vizsgálódó tudós, a robotokat gyártó üzletember, illetve mit csinálhatnának a szavazók. Rendkívül szórakoztató volt mindezt látni, bár a darab elején az áskálódó polgármester jelöltet alakító fiatalember még túlságosan hadart, és néhol érdemes lett volna egy kicsit jobban kidolgozni a szereplők testbeszédét. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy Susan Calvin doktornő (Takács Annamária), a megvádolt politikus (Eissen Rudolf) és a mellékszereplők is kifejezetten jó munkát végeztek. (A Bizonyíték rendezője Nikolits Károly.)

A második műsorszám már jóval komolyabb témájú volt. Tennessee Williams Vajon mit hoz a holnap? c. színdarabja rendkívül profi előadás volt. Ennél már minden szó, minden gesztus a helyén volt és ennek megfelelően tudott is a nézőre hatni velük a darabban szereplő két színész, Sárkány Orsolya és Hadnagy Gábor. A rendező, Kleinheincz Csilla kitűnő munkát végzett, bár az ő dolgát valamelyest megkönnyíthette az is, hogy eleve színpadra írott anyagból dolgozhatott. Egy elkeserítő helyzetben lévő, magányos emberekről szóló igazi, vérbeli Tennessee Williams szöveg életre keltése valószínűleg minden rendező álmai között ott szerepel valahol.

Az eddigiek alapján úgy gondolom, hogy máskor is érdemes lesz elmenni a Figurák Színjátszó Társulat előadásaira. Aki mostanában szervez rendezvényt, (pl. HungaroCont, SF Napot, akármit), az vegye fontolóra, hogy elhívja őket.

Linkek:
Figurak.hu , Facebook

Köszönöm, hogy ennyi idő után még mindig itt vagytok és olvastok.

Ide most megható sorokat kellene írnom arról, hogy milyen volt az első SF bloggerek egyikének lenni. Először elmenni a sörözésekre, a rendezvényekre, a bulikra, részévé válni egy éppen kialakulóban lévő közösségnek, látni a jó és a rossz pillanatokat, meg persze új barátokat, ismeretségeket szerezni, jókat vitatkozni az Írószövetségben és az asztalok mellett a törzshelyeinken. Csak hát minek folytassam? Aki jelen volt, és akivel még találkozunk, azokkal még úgyis ihatunk majd egymás egészségére. A többieknek meg szintén köszönöm a figyelmet.